A napokban Koczinger Tibor, az alapítvány igazgatója a program aktuális terveiről és törekvéseiről nyilatkozott szerkesztőségünknek, beszámolva arról, hogy melyek azok a következtetések, amelyek az elmúlt 18 év fényében új irányvonalak kibontakoztatására késztették a Reménysugár program szervezőit.
„Azzal, hogy átléptük a program nagykorúságát, úgy érezzük, hogy túl kell lássunk azon, hogy csak pillanatnyi örömöket vigyünk a gyerekek vagy a családok számára. Biztosak vagyunk benne, hogy az ajándékozás jó, viszont azt is tudjuk, hogy ez nem fogja megoldani a helyzetet. Pillanatnyilag örömöt csal az emberek arcára, de utána magukra maradnak, és nem tudják merre is tartsanak. Mi e tekintetben már elég sok tapasztalatot gyűjtöttünk, ezért szeretnénk ottlenni a mindennapokban, hogy amikor különböző kérdések és gondok merülnek fel, hozzánk akkor is fordulni lehessen. Legyenek ezek akár a gyermekneveléssel kapcsolatos kérdések, pszichológiai jellegű kérdések, vagy bármi más.” – magyarázza Koczinger.
„Megfigyeltük azt, hogy nagyon sok szülő nem mer nevelni, mert félelemben él. Csak arra koncentrálnak, hogy mindent megadjanak a gyermeknek, amit csak az kér. De ez a korlátlan szeretet nem biztos, hogy jó. Mert nevelni kell, sőt! Ezeknek a gyermekeknek is kell tanulni, társakat, barátokat kell szerezzenek, hogy egyenlő képességűnek érezhessék magukat a többiek mellett. Ne mindig az kerüljön előtérbe, hogy ők egy komoly betegség kárvallottjai, hanem hogy ők is képesek, betegségük, vagy korábbi betegségük ellenére a többiekhez hasonló teljesítményre. Hiszen csak így fogják saját magukat értékesnek érezni. Éppen ezért szeretnénk ezeknek a családoknak barátai lenni, az értékekre rámutatva velük gyakran találkozni. Segíteni őket a nevelésben, a mindennapi gondokkal való megbirkózásban. Viszont azt is tapasztaljuk, hogy a szülők többsége nagyon érzékeny és zárkózott. Csak éppen annyira jönnek el, amennyire nagyon muszáj, vagy gyakran el sem jönnek ezekre, a program keretében szervezett klubtalálkozókra. Preferálják a négyszemközti beszélgetéseket. A megosztás, a mások, vagy a mások problémáinak megismerése (hogy lássák, hogy mások is küzdenek) nem nagyon foglalkoztatja őket. Pedig a szocializáció szükséges. Éppen ezért úgy érezzük, hogy mi be tudjuk ezt hozni az ő életükbe. Úgy gondoljuk, a szülőnek ugyanúgy benne kell lennie beteg gyermeke életében, mint egy egészségesében. A gyermek anyukájával főzzön, veteményezzen, gondozzon állatot. Legyen akár egy saját kisállata is. Érezze, hogy ő is gondoskodhat valamiről. Ne legyen ő mindig csak kiszolgált, vállaljon ő is valamit a családon belüli felelősségből. Erre nagyon jó példa, hogy az idén a főzéstechnikák kerülnek nálunk előtérbe.”
Kéthetente szervezik meg a találkozókat
„A rákbeteg gyermek életében különösen szükség van, és ezt a klinikáról is ajánlották, egy új életforma bevezetésére. Ezért a szülőknek a helyzethez alkalmazkodva kell megtanulniuk főzni. Mi a Reménysugáron keresztül megmutatjuk, hogy milyen alapanyagokból, milyen konyhatechnikával kell ezt megvalósítani. Ugyanakkor ilyenkor az is kiderül, hogy ami a gyereknek jó, az egész családnak jó, hiszen a vitamindús, fehérjedús, és egyáltalán egészséges táplálkozás mindenki számára egy korrekt diéta lehet. Ezért, ha mi ezzel segíthetünk, az mindenkinek jó lesz. Jó lesz a családnak, amelyik érzi, hogy ő is lépett egyet előre, fejlődött, és nem állt meg ott, hogy csak szomorkodjon, hanem rájött arra, hogy ott, ahol gond van, van segítség is.”
A mostantól kezdett főzéstechnikai célzatú összejöveteleket kéthetente szervezi meg az alapítvány. Viszont – Koczinger elmondása szerint – szívesen látják azokat is, akik ez idáig nem kerültek be az alapítvány baráti körébe, hiszen úgy gondolják, hogy mások számára is tudnak hasznos információkkal szolgálni, akár más betegségek esetében is, főként azért, mert szakemberekkel együttműködve zajlanak ezek a foglalkozások.
Az alapítvány igazgatója elmondta azt is, jelenleg 3 szatmári, és 18 Szatmár megyei családdal áll a Reménysugár program együttműködésben, viszont az elmúlt 18 évben volt olyan periódus is, amikor akár 45 család kötődött a programhoz a régióban. Nagyon sokan azóta felnőttek. Van olyan, aki felnőttként támogatója a programnak, van aki visszatérő önkéntes a kigyógyultak közül.
„Nekünk nem az a lényeg, hogy egyszerre egy nagyszámú pártfogolt családról beszéljünk, hanem azt, hogy túlélték, esetleg azóta már ők lettek az anyukák, apukák. Ennek örülünk, hiszen úgy érezzük, hogy mi is hozzá tudtunk járulni ahhoz, hogy álmaik megvalósuljanak, de egyáltalán az életben maradási esélyeiket növelni tudjuk. Mi erre törekszünk a Reménysugár program minden kezdeményezése által.
El kell mondanom ugyanakkor azt is, hogy egyértelműen sokkal több túlélőről beszélhetünk, magasan jól áll ezek aránya, de azt is tudomásul kell vennünk, hogy a szakszerű kezelés ellenére vannak látszatra vesztesei ennek a harcnak. A családnak mégis tovább kell mennie. Ezért mi akkor sem távolodunk el tőlük, amikor bekövetkezik egy ilyen törés az életükben. Azt mi nem tudjuk megítélni, kinek mekkora esélye van. De akkor is gondolunk a családokra, ha elvesztették gyermeküket, mert nekik tovább kell élniük. A Jóistennek velük is terve van.” – zárta a beszélgetést Koczinger Tibor.
